A szivárványhíd őrzője
Ott, ahol a mesebeli dombok találkoznak az örökké virágzó rétekkel, áll egy különleges fahíd, amelynek őrzője nem más, mint Szivárványpille, a legbájosabb teremtmény, akit valaha látott a világ. Ez a puha, bolyhos kis lény olyan, mintha egy álom és egy ölelés keverékéből született volna.
Szivárványpille hófehér bundája úgy ragyog a napfényben, mintha millió apró csillag szőtte volna. Kicsi, gömbölyded teste olyan puha, hogy még a legfinomabb felhőpamacs is megirigyelhette volna. Tappancsai és játékos farkincája élénkzöld színben pompáznak, mintha a tavasz legszebb füvéből lennének. Nagy, kerek fejéből két hatalmas, fekete szem ragyog a világra, amelyekben a csillagok tükröződnek, és ha valaki belenéz, azonnal elvarázsolódik.
Apró rózsaszín orra mindig megrezzen, ha valami érdekeset szimatol a levegőben, arcán pedig örökös rózsaszín pír ül, mintha mindig egy kedves titok jutna eszébe. Hegyes, rózsaszín belsejű fülei folyamatosan mozognak, figyelve a környék hangjait – hol egy tündér szárnyának suhogását, hol egy manó nevetését hallgatja.
A fején lobogó sárgás-arany tincsek úgy táncolnak a szélben, mintha önálló életre keltek volna, és gyakran meg-megcsillannak a napfényben. A bundáján szétszórva apró, virágszerű díszek és csillogó részletek láthatók, amelyek minden mozdulatával más-más színben játszanak, mintha a szivárvány minden színét magában hordozná.
Egy nap különös dolog történt a híd környékén. Az égből hullócsillagok kezdtek potyogni, de nem olyanok, amilyeneket mi ismerünk – ezek nevettek és énekeltek zuhanás közben. Szivárványpille azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. A csillagok ugyanis megszöktek otthonukból, mert unták, hogy minden este ugyanazt a dalt kell énekelniük az égbolton.
“Ó, ti csintalan csillagok!” – kacagott Szivárványpille, miközben puha tappancsaival összegyűjtötte őket. “Tudjátok, hogy nélkületek az éjszaka nem lehet teljes!”
De a csillagok durcásan világítottak csak, és egyáltalán nem akartak visszamenni. Szivárványpille ekkor különleges dolgot talált ki. A híd deszkáin ugrándozva táncra perdült, és olyan kedves dallamot dúdolt, hogy még a környék virágai is ringatózni kezdtek. A bundáján lévő varázslatos díszek szikrázni kezdtek, és a levegőben tündöklő fénycsíkokat rajzoltak.
“Mi lenne,” – javasolta csillogó szemekkel – “ha ezentúl minden este új dalt tanítanék nektek? Így sosem unnátok meg az égi koncerteket!”
A csillagok felragyogtak az örömtől, és azonnal körbetáncolták új barátjukat. Ettől kezdve minden alkonyatkor Szivárványpille új dalra tanította őket, miközben a hídon üldögélve lógázta zöld tappancsait.
A híd körül pillangók repkedtek, a réten virágok nyíltak, és a levegőben varázslatos szikrák táncoltak. A környék lakói – tündérek, manók, beszélő állatok – mind-mind összegyűltek esténként, hogy hallgassák a csillagok és Szivárványpille közös koncertjét.
A kis őrző hamarosan híres lett arról, hogy nemcsak a hidat vigyázza, de a környék minden lakójának problémáját megoldja. Ha egy tündér elvesztette a varázspálcáját, Szivárványpille azonnal segített megkeresni. Ha egy manó összeveszett a barátjával, addig mesélt nekik vicces történeteket, amíg kibékültek.
Varázsereje a szeretetében rejlett – abban a képességében, hogy mindenkiben meglátja a jót, és segít előhozni azt. A bundáján lévő varázslatos díszek mindig felragyogtak, amikor valaki szomorúan érkezett a hídhoz, és nem halványultak el addig, amíg az illető el nem mosolyodott.
Idővel a Szivárványhíd és őrzője legendássá vált. Messze földről érkeztek a varázslények, hogy találkozhassanak vele, és mindannyian ugyanazt tapasztalták: elég volt egy pillantást vetni erre a kedves, puha teremtményre, és máris könnyebbnek tűnt minden gond.
Még ma is ott ül Szivárványpille a hídon, arany tincsei játékosan lebegnek a szélben, nagy fekete szemei csillognak a boldogságtól. Ha nagyon csendben vagy, és igazán hiszel a csodákban, talán meghallod, ahogy édes hangján új dalra tanítja az ég csillagait, miközben bundájának varázslatos díszei szivárványszínű fénnyel világítják meg az alkonyatot.
És ha egyszer arra jársz, ahol a mesebeli dombok találkoznak az örökké virágzó rétekkel, ne feledd: egy puha, fehér, zöld tappancsú kis lény mindig készen áll, hogy meghallgassa a történetedet, és varázslatos módon szebbé tegye a napodat.
